Kihangosított kiborulós...

Hogy vagy? Sz...rul, de büszkén. Mit csinálsz most, hogy nem jársz dolgozni?

Nem járok, dolgozom. Sokat, sokkal többet, mint előtte. Ülök, nem járok, dolgozom. Home office-t nyitottam. A nappaliban. Átrendeztem. Átalakítottam, változtattam. És, most jobb? Igen, most nem az ablakon bámulok kifelé, hanem a falat nézem. Szemben az ajtóval. A feng shui szerint ennek jónak, termékenynek kell(ene) lenni. 

És hogy bírod? Mit? Mit, mit, hát az ingázást, a kétlakiságot? Az itt is vagyok, ott is vagyok? Ja, igen, bárhol vagyok, a másik helyen mindig hiányzom. Ezért már hálás vagyok, nagyon. 

Mit csinálsz napról napra? Ülök, telefonálok, zummolok. Kérdezek és hallgatok. Figyelem az emberi hangok rezdülését, lendületét, megtorpanását: ahogyan meséli, hogyan érzi magát, milyen heroikus küzdelemmel oldja meg a munkahely- és idő, az  osztályterem és tanórák, az óvodai csendes pihenő és a nagyiról való gondoskodás egy térbe és idősíkra tolulását. Hálát érzek, hatalmasat!

Írok, kiírom magamból. A tapasztalásaimat, a magam megéléseit, a változásom folyamatát. Kezdetben volt ugye a sokk. Majd a tagadás: ez nem lehet, ez ugye csak valami durván rossz vicc!  És akkor az elfogadás: ez van, ez tényleg van, itt, velünk,  a most-ban!  Na, nézzük, akkor az evolúciós fejlődés szerint hogyan és milyen gyorsan tudok én alkalmazkodni!

Vagyis adaptálódom.

Tervezek, próbálom kitalálni a jövőt, azt, amiről fogalmam sincs. Most, ma még. Hogy mi lesz, ha majd vége lesz.  És persze írok, rendületlenül mert ki kell írnom magamból a feszkót! Mert az is van, a helyzet velejárója. Aztán megnézek egy romantikusnak ígért filmet, és a szelep kicsap, és patakokban ömlik a könnyem. Sírok, bőgök, zokogok. Persze csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja!