Így télvíz idején, december első napjaiban, a karácsonyi készülődés időszakában pihentettem szememet egy (FB) ismerősöm Portugáliában készített képén. A nyári élmények idéződtek fel: napsütés, meleg, hol kellemesen lágy, hol erőteljesen tomboló szél borzolta hajam képe villant fel emlékeimben elsőként. Majd a próbatétel kifejezés jutott eszembe. Erőmet, habitusomat, önmagamat próbára tevő, szinte folyamatosan a komfortzónám határait feszegető helyzetek jutottak eszembe.

Valami varázslatos, csodaszép helyeken jártunk, történelmi korokon át utaztunk, csodáltunk kastélyokat, várakat, kolostorokat. Voltak helyek és időszakok, amikor kifejezetten jól éreztem magamat! Hú, ez elég disszonáns! Gondolhatod kedves Olvasóm, a csudába, hogy lehet ez? Pedig így éreztem magamat: hol ámultam bámultam a szépség láttán, hol meg remegéses szorongás, rémület vett erőt rajtam a már megint felfelé kanyarodó út láttán.Végeláthatatlan szerpentineken csak felfelé, és csak felfelé tekeredtünk, majd lefelé, és lefelé - és ez váltakozott! Nagyon igyekeztem eközben a tájra, a látnivalók sokaságára (is) figyelni, nem csak a parámra! Ez az utazás bizony nekem igencsak erőpróba volt - na nem azért, mert nekem kellett az autót felfelé tolni, nem:) -  önmagamban való utazás, na az volt az igazi próbatétel!

Július óta többször eszembe jutnak a portugáliai élmények, helyzetek, sőt! Ebben a varázslatosan szép, történelmi emlékekben hemzsegő országban mi minden lelhető fel: hegyek takarásából egyszer csak előbukkanó kisvárosok, mint gyöngyszemek, a mindig másféle kék színt produkáló óceán, és sorolhatnám még a tárgyi látnivalókat!

Számomra azonban a belső utazás, a saját érzéseim tapasztalása volt a meghatározó.Többször megkérdezem magamtól: mit tanultam, tanultam-e egyáltalán bármit magamról? Mindenképpen igen a válaszom, valóban sokat tapasztaltam a belső utazásom során. Egyik nagyon kedves ismerősöm mondása: a komfortzónán túl bizony csudijó dolgok történnek! És tényleg! Csudijó dolog volt megérkezni és tátott szájjal ámulni például az általam egyszerűen csak piros kastélynak elnevezett hatalmas, megszámlálhatatlan tornyú, egekbe magasodó bástyákkal teletűzdelt építményt.

Megérkezni, ott lenni, érezni a tiszteletet parancsoló, méltóságot sugárzó falak között! És csak úgy lenni!

Megérte, számomra mindenképpen! Mert most már nem csak tudom, hanem érzem, hogy fontos, hogy jó kicsit kipróbálni magamat nem mindig kényelmes szituációkban is!