Közeledik az emlékezés hivatalos, deklarált két napja, november elseje és másodika. 

Anyuval kettesben ilyenkor útra kelünk, megyünk emlékezni, vidékre. Amit persze az év bármely napján meg lehet tenni, de ez a szokás, most megyünk.

Szokta mondani Anyukám: addig jó, amíg még mi megyünk, és nem hozzánk jönnek.

Szeretem ezeket a közös utazásokat, ilyenkor igyekszem még többet megtudni a felmenőimről. Az életükről, a szokásaikról, mindennapjaikról. Már amennyit Anyu enged nekem megismerni. Igen, mert sokminden a feledés homályában van. Akaratlanul, és akarva is. Csend az autóban, csak a menetzaj...és nincs válasz az éppen aktuális kérdésemre. Ilyenkor tudom, hogy túlmentem azon a bizonyos határon! Jó ez így, annyit mond el, amennyit szeretne, és amire jószívvel emlékezik. Ami nem zaklatja fel a lelkét, mert tudjuk, hogy a megélt nyolcvannyolc évében volt bőven olyan történés, ami az életét ott a hajdúsági szülőfalujában, majd később a nagyvárosban is kellőképpen felkavarta. 

Pedig én annyi mindent megkérdeznék még tőle, meg szeretnék tudni tőle, róla, a gyerekkoráról, a szüleiről, az én nagyszüleimről, a rokonságról.

A nagypapámról, aki abban az évben ment el, amikor én megszülettem. A nagymamámról, akire nem is emlékszem, pedig lehetnének emlékképeim, hiszen tizenkétéves voltam amikor meghalt. Valamilyen rejtélyes ok miatt nem volt rendszeres kapcsolatunk édesanyám rokonságával gyerekkoromban. Miért is? (Vala)Ki tudja?

Családi titok, nem beszélünk róla. Minden ilyen mély csöndet igyekszem úgy oldani az autóban, hogy elmagyarázom - milyen buta szó, hiszen nem kioktatom az anyukámat - hogy miért kérdezősködöm, miért szeretnék többet megtudni az őseimről.

Igen, szeretnék megtudni sokmindent, megkérdezni az "autentikus forrást" - amíg csak lehet, amíg van kitől kérdezni!

Szoktam mesélni Anyunak arról, hogy a ki nem beszélt dolgok, a generációkon keresztül cipelt, elhallgatott történések, és azok megélése, feldolgozása, avagy fel nem dolgozása micsoda teher a léleknek... tudom kislányom. Pont. Részéről ennyivel el van intézve.

És én nem erőlködöm tovább. Mond amennyit mond, azt hálásan köszönöm, nagyon figyelek, és igyekszem megjegyezni, elraktározni magamban.

Beleélem magamat az ő helyzetébe, és megértem, hogy az ITT és MOSTban lenni Anyunak (is) jó, nagyon jó.

Békességben, nyugalomban, megtartó szeretetben jó neki, velünk. Mondá.