Az első sokk hatás után az elfogadás szakasza. Na, jó, ez van, akkor nézzük, mit lehet ebből kihozni.

Miért is lesz jó számomra a karantén?

Miért? Jó lesz?

Persze! Mennyi mindent meg tudok, meg fogok csinálni a restanciáimból! Végre, megszűnnek az elmaradások, halogatások, szuper háziasszony leszek! Hiszen rengeteg időm felszabadul, nem kell utazással töltenem naponta egy csomó időt! Rend lesz itthon is, otthon is, minden bevasalva, kívül belül ragyogó, csili-villi konyhaszekrény, fürdő, gardrób...

Aztán a nagy tervekből az van, hogy nem találom a rengeteg felszabadult időt, a gondolataim szorítanak, akarom csinálni, de valami visszahúz, fékez, mintha lebéklyóznám magamat!

Úgy érzem magamat mintha libikókáznék: az éppen lent lévő szárán ülök, kicsit elrugaszkodom, felfelé lököm magamat, a mérleghinta pillanatra egyensúlyba emelkedik, majd visszahuppan, a fa ülés nekiütődik a földnek, és jó nagyot döccenek. Na, még egyszer, elrugaszkodom, egyensúlyig felemelkedem, majd visszadöccenek. Újra és újra visszabillenek, lefele, földhöz koppanva. Még az egyensúlyi állapotig is csak pillanatra küzdöm föl magamat, nem hogy átbillennék, és én lennék felül, és néznék le az ismeretlen, láthatatlan, életünket megállításra kényszerítő, a mindennapjaimat megbéklyózó koronára! 

Nem tudok felülkerekedni, még nem! Még kérdéseket kell magamnak feltenni, melyekre meg kell találjam a saját válaszaimat!

Azt érzem ebben az egy csapásra megváltozott mindennapjaimban, hogy ez a globális stop, ez tőlem, és elsődlegesen egyénileg tőlem, a természet kicsiny, törékeny porszemétől kiinduló, személyes reagálásomat igényli, sőt, követeli! 

Aztán ahogy egyre több ismerősömmel beszélgetek, egy csapásra "fényt kapok": Jesszusom! Mennyi mindenért lehetek én most hálás!

Például azért, hogy a gyerekeink már nagyok, és így a home iskola projekt kimarad az életünkből. Ők már külön élnek, és nem is kell hazaköltözniük átmenetileg (se). Munkahelyükön számítanak rájuk (még), megélhetésük biztosított (legalábbis most ezt tudjuk). 

Hálás vagyok a munkámért, hivatásomért! Hiszen online is tudom segíteni, meghallgatni, kérdezve gondolkodtatni a hozzám fordulókat. Azon pörgetem az agyam, mit tudok adni most? Hogyan? Miben, és milyen módon tudok hasznos lenni? Mire van szükség? Meghallgatásra? Kibeszélésre? Ötletelésre? Kapaszkodókra? Közösségre? 

És csak pörög, pörög tovább a hála áradat: hálás vagyok a szeretteimért, a rokonaimért, a barátaimért, a közeli és távoli ismerőseimért, az üzleti közösségért, a technika biztosította kapcsolódási lehetőségért, a napfényért, a reggeli meleg vízért, az esti csendért, a nyugalomért, a remek zenékért, a kézkrémért, a szemüvegemért, az almáért, a fokhagymáért, a bimbózó magnóliafáért, az elektromos áramért...