Kezdetben tízen voltak, pirosak, tartósan csillogóak. Aztán a karanténes hetek múlásával ketten elfáradtak, elengedték magukat, eltörtek, csúnyácskák lettek.

Elkezdődött a változás, az átalakulás. A kezemen. Is. És a lelkemben. Addig piszkáltam, amíg sorra letéptem, mármint a tartós lakkot. Az arány napról napra változott: még a pirosak voltak túlsúlyban, nyolc:kettő, majd hat:négy - még mindig a színesek, az erősítettek, a csillogóak voltak többen.

Aztán megfordult az arány: a natúr vette át a vezetést a mű felett!

És akkor megláttam alatta a természetes, elvékonyodott, eredeti körmöm. Jé, de régen láttalak már ilyen közelről - méláztam! Igazából fogalmam sincs, mióta mű a körmöm, tény, hogy szerettem, mert praktikus, szép, és erős. Volt. A természetest eltakartam, befedtem a műanyaggal. Tartósítottam, átmenetileg, úgy három-négy hétre, pusztán praktikussági okokból, hogy például jobban bírja a gazolást.

Mindig fontos (volt) számomra, hogy a kezem ápolt legyen, a körmeim kifogástalan, formázott, színes, fényes, gondozott és tökéletes állapotban legyenek.

Fontos? Igen, és sürgős is lenne, lett volna rendbe hozatni, normál létezésben. Ám a karanténos hetek megváltozott értékrendű mindennapjaiban van fontosabb, és sürgősebb megoldandó feladat. Ma például, hogy még reggel kilenc előtt bevásároljak! 

A kezeimnél maradva, ahogy szemléltem a festék nélküli ujjaimat, eszméltem rá, hogy, a gyűrűimet mióta nem húztam fel az ujjaimra! Pedig ez is fontos, volt. Manapság sokkal előrébb való, hogy a sok fertőtlenítéstől a bőrömet a szokásosnál is gyakrabban kenjem, tápláljam krémmel. Mennyire megváltoztak a prioritások!

Pedig még csak a negyedik hétnél tartunk...