Lila, fehér, szimpla, dupla, rövid szárú, lefelé hajló, avagy hosszú, ég felé ágaskodó! 

Az orgona iránt ellenállhatatlan a vonzódásom! Amint meglátom a rügyeket, bicajos útvonalam egyértelműen az orgona lelőhelyek felé vezet! Illata fiatalságom emlékképeit hozza.

Vallomással tartozom: sétálós, kerékpáros tekergéseim során rendszeresen letörtem ágakat az út menti bokrokról, hoztam haza anyunak a panelba. Tudom, az orgona nem vázába való, egyáltalán nem bírja, hogy a lakás dísze legyen, elhervad, másnapra szomorúan lekornyad.

És mégis, minden évben nekem ez egy program! Kell, hogy orgona legyen a vázában az asztalon! Ha csak egy napig is, de érezzem az illatot, és anyuval beszélgessünk az illatával előcsalogatott közös emlékekről.

 A napokban valahogy nem találtam az út mentén leszakításra érdemes orgonákat. Láttam viszont egy gondozott kertből csábítóan kifelé nyúló, csodaszép, szimpla, nagy szirmú, mély lila virágokat. Bátorságom azonban nem lévén ahhoz, hogy leszakítsam! Mégis csak magánkertből kandikált kifelé, jogilag a tulajé a virág, szólalt meg szigorú, szabálykövető énem.

Mit is csináljak? Hogyan oldjam meg?

Nekem erről a bokorról kell hazavigyek orgonát, azt tudtam, tehát megoldás kell! Kitaláltam: arcátlan leszek, és kérek egy-két szálat. Becsöngettem, elsőként egy földszintes kutyus  jött üdvözölni, majd a háziasszony is elindult a kapu felé, mintha ismerősök lennénk, mosolygósan üdvözölt! Ahogy közelebb jött, érzékelte, hogy nem az vagyok, akire számított, de még mindig nagyon kedvesen mondta, hogy a jóga oktatóját várja, azt gondolta, ő érkezett meg! Ő a kapun belül, én az utcán, kerten kívül. Ezzel máris oldódott a feszkóm, mondtam, mi járatban vagyok, hogy szeretnék vásárolni néhány szál orgonát, a maholnap 89 éves anyukám kedvenc virága, és neki szeretném vinni. Természetesen, nem ingyé kérem, szeretnék fizetni érte!

Néni kérdezi: tényleg az  anyukájának viszi? Mondom, igen, persze!

Már nyitja is a kaput, menjek be, szedjek amennyit csak szeretnék, és vigyem az anyukámnak!  És nem kell fizetnem érte, hogy gondolom! Ő már úgyis csak a temetőbe tudja vinni az anyukája sírjára... Már éppen léptem volna be a kapun, ennél a mondatnál megállt a lábam, hirtelen valami végtelen csönd lett, megszűnt a külvilág zaja, tekintetünk találkozott, és mintha furcsa fény csillant volna meg mindkettőnk szemében...

Furcsa módon ez a három szál orgona a vázában több napig bírta, anyu kérte is, hogy fotózzam le, mert ő ilyen különleges nagy szirmú orgonát régen látott!