Kezdetben csak szimpla megfázásos tünetek, végtagfájdalom, kicsit kapar a torkom, sebaj. A jól bevált kalmopirin, és huss, már meg is gyógyultam. Amilyen gyorsan jött, úgy el is múlik - szoktam mondani. Két nap múlva nem fájt ugyan már semmim, de valami azért nem volt kerek, valahogy nem akaródzott aktivizálni magamat, inkább az ágy húzott, lustálkodtam volna. Még, még többet.
Egyik délutáni szunyókálásomból ébredvén megdörzsöltem a szememet: jaj, fáj a szemgolyóm! Mi van? Az hogy tud fájni? Jól van, becsukom a szemem, pihentetem, oszt majd meggyógyul. Az ötödik nap reggelén valami nagyon furcsa steril volt az a bizonyos kis helyiség! Mi történt? Sterilizáló egység járt éjszaka? Rémület és felismerés! Ajaj! És mint a felajzottan rohangáló kopó: szaglászás és mintavétel mindenfelé: folyékony szappan, tegnap alma illatú volt, mára semmilyen! WC illatosító: naturális. Kávé? Semmi!
Ohó, ennek fele sem tréfa – ez igen koronagyanús.
Családi erősködés: menjünk tesztelni – mondtam felesleges, hiszen egyértelmű a tünet.
Másnapra megbizonyosodás: ez az. Na, és akkor a családi óvintézkedések: kerüljenek engem nagy ívben, a házban is maszkban, kesztyűben közlekedés, külön étkezés! Még a fertőtlenítőt is fertőtlenítettem! Külön wc, és fürdőszoba használat, ja és külön karanténszobába költöztem. Technikailag ez az izoláció tök jól megoldott, szükségszerű, fontos! Na de lelkileg ez engem kinyírt! Fájt a lelkemnek! Tudom, ésszel tudom, hogy kell, életbevágóan fontos, hogy óvjam, védjem a szeretteimet, mindez azért van, de mégis! Nem érinthetek? Nem ölelhetek? Nem simizhetem meg a hátát, a karját?
A második hét volt a legdurvább – nekem, akinek se láza, se nehézlégzése, se köhögés, se mellkasfájdalom, se, se.... Konkrétan minden reggel hányingerrel botorkoltam el a kis helyiségig, ahol kapaszkodnom kellett, hogy a gyengeségtől el ne ájuljak! Vissza gyorsan az ágyba! Igyál vizet, mondom magamnak: víznek hogy lehet ilyen pocsék, pocsolya íze? Na majd a fogmosás után, tuti jobb lesz! Gondoltam - a reggeli pirítósból is csak a sós ízt éreztem. A szokásos reggeli mézes tejes kávézós rutinom - felejtős! Ja, és a hőérzékelő rendszerem is megadta magát: normál paplan+pléd+pehely paplan alatt is vacogtam! Nem, még csak hőemelkedésem sem volt.
A gyengeség mellett csak a hála érzése erősödött bennem! Napról napra rácsodálkoztam, hogy micsoda csoda az emberi szervezet, mennyire tudja mire van szüksége és mire nincs! És hogy mennyire pontosan adta nekem a jeleket! Nekem csak figyelnem kellett, mivel más dolgom sem volt, ezért csendben befelé figyeltem, hallgatóztam, kértem, vártam a jeleket, válaszokat, a kérdéseimre!
És megkaptam, valóban, csak lecsendesedve, elhalkítva a belső zizgést, füleltem! Apropó fülelés: a több mint tíz éve velem lévő fülzúgásból pillanatok alatt kitartó, zakatoló lüktetés, csattogás, harsogás kísérte mindennapjaimat. Furcsa, unalmas műsor volt ez a fejemben, nem tudtam se lehalkítani, se másik programra váltani!
Maradt tehát a révedezés, a bambulás, csendes magányomba mélyedtem az ágyban, félig ülve, de leginkább fekve, és néztem ki a fejemből. Olvasás? Filmezés? Ugyan már! Szótlan merengés, és alvás - napokon keresztül.
