Coachságom fejlődéstörténetének epizódjai után most az én személyes coaching folyamatom tapasztalatairól írok.

Kérdezheted, kedves Olvasóm, miért adom így ki magam? Miért osztom meg a saját történetem, vívódásaim? Azért, mert szerintem akkor tudok hitelesen segíteni a hozzám fordulóknak, hogyha magam is átrágtam magamat a nehézségeken, és pontosan tudom milyen vacak ott lenni, és hogy van megoldás, és nem vagy egyedül, van segítség!

Nos, akkor lássuk, hogyan tovább, kifelé a gödörből! Miután viszonylag rövid idő alatt meggyőztem magamat, hogy mégsem megyek el a tescoba pénztárosnak, tipródtam még egy sort, hogy rendben, de akkor mit és hogyan csináljak. Aztán a véletlen, mint ahogyan az életemben már többször is - a segítségemre sietett.

Beszélgetések önmagammal, kérdések sorozata, dilemmák időszaka következett.

És a meghatározó találkozás a coachommal. Hogy is volt Polyák Ildikó? Az a bizonyos első benyomás, amit magamról közvetítettem a soraimmal, egy szakmai közösségbe írt cikkben, árulkodó volt. Hűha, kiolvasható az írásomból a bizonytalankodásom?  Ez őszintén meglepett!

Valamit tennem "kell" -  ezt tudtam, mert így már nem mehet tovább. Meggyőztem magamat, hogy a döntésemet cselekvés is kövesse - és elköteleződtem önmagam iránt!

A mély önismeret és önmunka küzdelmes időszaka következett. Saját elakadásaim, hárításaim, szabotázsok sorozata, a pénzhez való viszonyom, az önbántás, a beégett mondatok, azok a mély felismerések, amelyekről nem tudtam és bizony sokakról nem is akartam tudomást venni.

Emlékszem többször éreztem magam az ügyfeleim helyzetében. Kaptam én olyan hasba szúrós kérdéseket, amelyektől szó szerint elakadt a lélegzetem, könnybe lábadt a szemem. Többször éreztem, hogy elég, nem turkálok én már tovább! Menekülni akartam nem csak az aktuális találkozásból, hanem az egész coaching folyamatból. 

Megértettem az ügyfeleimet – azt a keveset, aki akkoriban volt - a feszengéseiket, egy- egy kérdésem hallatán a  reakcióikat. Rengeteg mélyben gyökerező, elásott, eltakart szituáció, emlék, élmény várt kipucolásra. Emlékszem voltak bizonyos kérdések, amiket nem is értettem! Nevetségesnek, ugyanakkor sokszor nagyon elkeserítőnek találtam a helyzetemet!

Hogyan akarok én másnak segíteni, ha magamon nem tudok? Vagyis: csak úgy tudok hitelesen az ügyfeleimnek a segítségére lenni, ha én rendben vagyok!

Az egyik nagyon beégett átkeretező mondatom: Ér vágyni! Az "álmodozás az élet megrontója" sokat hallott mondatom helyett!

Felismerés/Tanulság: az én, saját önismereti szintem határozza meg a vállalkozásom sikerét, vagyis ahogy vagyok, úgy lesz!

Döntés: Erre áldoznom kell!  Folytatom a közös munkát – továbbra is igénybe veszem a külső szem segítségét – annyit mindig fogok keresni, lesz rávalóm!

Cselekvés: reggeli napindító rutinomba – a kávézás és az olvasás mellé beépítettem egy apró újat: elképzeltem a vágyott énem, amikor ajánlással jönnek hozzám az ügyfelek!

Folytatás következik - köszi Covid!