Coachságom fejlődéstörténetének epizódjai után most az én személyes coaching folyamatom tapasztalatairól írok.

Az előzőekben a lelkes kezdésről, majd pedig az elkényelmesedésről írtam, és mindkét időszak tanulságait is ecseteltem..

Most pedig következik a krízis időszaka, amikor a saját magam útvesztőjében kóboroltam!

Elérkezett az a fázis, amikor nagyon nehezen, illetve szinte egyáltalán nem jöttek az ügyfelek! Kínlódás volt nekem a salesesnek (!) az ügyfélszerzés. Nem is nagyon értettem, sőt!

Kérdések tömkelege zakatolt a fejemben! Értetlenül álltam, és kérdezgettem magamtól: mit csinálok rosszul? Nem vagyok jó coach? Miért nem keresnek engem? Hol a hiba? Miért nincs rendszeresen ügyfelem és bevételem? 

Emlékszem, mindig is az volt a vágyam, hogy csak úgy jöjjenek a megkeresések, ajánlások, ne nekem kelljen állandóan keresgetni az ügyfeleket - vagyis nem akartam proaktívan ügyfélszerzéssel foglalkozni.

Tettem én úgymond a dolgomat, nem lazsáltam, szigorú volt a napirendem továbbra is. Pontosan ugyanúgy dolgoztam, mindent úgy csináltam, mint anno, amikor média felületek értékesítője voltam. amikor az erős márka, a jól bevezetett gazdasági hetilap volt a termékem. Ha azt jól tudtam értékesíteni, akkor magamat miért nem tudom eladni? Kezdtem kicsit nevetségessé válni magam számára, bántottam is  magamat rendesen. És ez nyilván átment, érezhető volt rajtam, a testbeszédemen, a kommunikációm árulkodott a sikertelenségemről. Lefelé menő spirálba tekertem magamat.

Önmagamnak feltett bántóbbnál bántóbb kérdéseim egyike: vajon mivel riasztom el a klienseket?

Mert ők továbbra sem jöttek, sőt!  Akiket megkerestem, akikkel találkoztam, ők sem mellettem tették le a voksukat. Ilyen, olyan, valós, vagy vélt indokok miatt, de nem én kellettem. Csalódottság, elkeseredés lett úrrá rajtam. 

Küzdelmes, amolyan izzadságos időszak volt. Kiszámíthatatlan, hektikus bevétel, bizonytalankodás.  Pályázgattam, belső coach akartam lenni egy nagy cégnél, hogy legyen valami fix bevételem, aztán majd azon túl még „elcoacholgatok” – tervezgettem magamban. 

Keresgettem, kutattam a kiút variációkat.

Emlékszem a mélypont az volt, amikor kézbe vettem az egyik élelmiszer-multi pénztárosi állást hirdető szórólapját, megpályázom, gondoltam. Ha felvesznek, (márpedig miért ne vennének fel) legalább lesz valami fix állásom, rendszeres bevétellel,  és amellett majd lazábban tudok ügyfeleket szerezni.

Elképzeltem magam, amint ott állok/ülök a pénztárgép mögött - aztán alaposan megráztam magamat! 

Legnagyobb felismerés: Egyet biztosan tudtam, és ebben ezer százalékra biztos voltam: akármennyire is mélyponton, nehezített pályán vagyok, akkor is coach vagyok, ez a hivatásom, és ezt akarom csinálni.

Csak valahogy másként kell, ez már megérett bennem akkor. A nagy kérdés csak az: HOGYAN MÁSKÉNT?

Döntés: a coachnak is kell a külső szem -  kérj segítséget!

Cselekvés: segítséget kértem és elköteleződtem egy kilenc hónapos coaching folyamatra!

Következő epizód, a folytatás: kifelé a gödörből!

Az előző cikkben a coaching hivatásom indításáról, a lelkesedés időszakáról írtam.

A következő két-három évet leginkább az elkényelmesedés, a jól elvagyok állapottal tudom jellemezni. Családi cégben alkalmazotti státuszom kényelmes, amolyan langyos víz volt!  Csak ne mozogj, mert hullámzik!

Visszatekintve erre az időszakra, mai szemüvegen keresztül látván magamat - nos, igencsak megélhetési coachként titulálom akkori énemet. Üzleti szempontból mindenképpen.

Gyakorlatilag egy fix ügyfelem volt, a többi kliens pedig hol volt - leginkább - hol nem.

A biztos pont: egy multinacionális vállalatnál éves keretszerződéssel biztonságban érezhettem magamat. Ma is nagyon hálás vagyok a cég akkori food igazgatójának, hogy bízott bennem, és lehetővé tette számomra a békés szakmai fejlődés időszakát. Szép, testhezálló feladatokat  kaptam, vezettem hosszabb-rövidebb folyamatokat. Csoportos coachingban is kipróbálhattam magam. Témákban is változatosság volt a jellemző, sőt még az értékesítői gyakorlati tudásomat is megvillogtathattam. 

Nyilván úgy tekintettem magamra, mint a cég belső coacha, és abban a hitben ringatóztam, hogy ez stabil, évről évre szinte automatikusan megújításra kerülő szerződés lesz. Naná, hogy nem így lett!  (Arról, hogy ez a pofára esés mit okozott nekem, a későbbiekben részletesen írok.) 

Ekkor még a kényelmes, langyos vízben való dagonyázás időszakát éltem. 

Vállalkozói gondolkodásmód? Az meg mi fán terem? Ugyan már! Én csak coacholni szeretek, de azt nagyon!

Folyamatosan szakmai cikkeket olvastam, képeztem magamat, bővítettem az eszköztáramat. Azzal áltattam magam, így leszek egyre jobb, elismert szakember és ezáltal keresett coach is!

Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy a nagy szakmai kiképződés során, amikor a szuperebbnél szuperebb módszertan kipróbálására került a sor...hoppá! Nem volt kin gyakoroljak! Hol vannak az ügyfelek? Miért nem találnak rám? Miért nem keresnek? 

Akkoriban már pedzegettem magamban, hogy lehet, hogy a coaching tevékenységem is biznisz?! Üzletként kell, kellett volna gondolkodni róla! Persze, így visszatekintve annyira evidensnek tűnik, akkor ez nem nagyon akart nekem leesni! 

Ezen a fejlődési szinten én akkor még „csak” segítői attitűddel éltem! 

Változatlanul imádtam coach lenni, büszkén vállaltam a coachságomat azzal együtt, hogy abban az időben bizony ez a kifejezés már kezdett negatív felhangot kapni. Nem találsz új állást? Menj el coachnak! – lehetett akkoriban hallani. Vagy: eldobsz egy követ, három coachot biztos eltalálsz – szoktam volt mondani.

Keresgettem, volt is néhány egyéni ügyfelem, kevéske bevételem, de valahogy az egész üzletileg döcögött. Profit termelés? Jó nagy kérdőjellel - hogyan? Bevételem épphogy csak a saját magam fenntartását fedezte, a nullás pontnál topogtam, az igazi áttörés még váratott magára.

Felismerés: a coaching tevékenység is biznisz! Ha új egzisztenciát akarok építeni, vállalkozóként kell tekintsek magamra, vállalkozásként a coachingra!

Döntés: képeznem kell magamat vállalkozási ismeretekből!

Cselekvés: vállalkozói témájú tanfolyamokra beiratkozni, online kurzusokat elvégezni.

Folytatás következik!

Végre! Szabad vagyok! Én osztom be az időmet! A magam főnöke lettem! Hurrá! Teljes erőbedobással indultam el új hivatásom a "coachság" útján anno, éppen tíz éve ennek.

Hatalmas lelkesedéssel, óriási elképzelésekkel, szerveztem a napjaimat! Nem volt lazsálás, reggelente ugyanúgy keltettem magamat, mint amikor dolgozni kellett menni! Beosztottam a napomat, volt munkaidőm, megterveztem mit fogok csinálni, mikor kit hívok fel – de miért is? Persze azért, hogy bemutassam magamat, az új énemet!

Média  salesesből coach – értékesítőből segítő - lettem, mondtam nagy büszkeséggel, örömmel!

Gyertek, én majd segítek! Hiszen eddig is oly sokan megosztottátok velem a céges nehézségeiteket, dilemmáitokat! Tudjatok rólam, én most már hivatalosan is  kiképzett meghallgató vagyok!

És vártam, és reméltem, hogy dőlnek a megkeresések, csörög a telefonom, és telik a naptáram, és sorra készíthetem a megbízásokat.

Hát – (tudom háttal nem kezdünk mondatot:) - mégis! Nem így volt, nagyon nem!

És persze nem értettem, hogy miért.

El kellett telni több mint félévnek (!) amikor egy telefonbeszélgetés során megvilágosodtam: én még mindig média felületeket értékesítőként vagyok a partnereim fejében!

Hoppá! Hiába mondtam, hogy átnyergeltem, én már bizony coach vagyok, a fejekben bekerültem ebbe a saleses dobozba, ahonnan nem „tettek át” engem az új, a segítőibe. 

Felismerés: Tanulság: karrierváltás, szakmaváltás esetén teljen el minimum félév, még jobb, hogyha hosszabb idő, akár kilenc hónap, egy év - és csak akkor mutatkozz be az új mivoltodban!

Döntés: új kapcsolatrendszert kell építeni!

Cselekvés: üzleti közösséghez csatlakoztam.

Folytatás következik!

Az ünnepi hétvégén a konyha-tündérkedésem során is járt az agyam, gondolatok, áthallások, ötletek - csak úgy cikáztak, pörgött a film!

Történt ez most úgy, hogy a kiscsaládi ebéd készítésekor eszméltem: kevés a rendes, normális liszt a csirkepaprikás köretének elkészítéséhez. Ünnep lévén az ugye nem játszik, hogy hoppá, leugrok a boltba, oszt veszek. Más megoldás kell!

Abból főzünk, ami van –  szoktam mondani coachságom egyik  alapelveként az ügyfelemnek!

Akkor most nézzük mi van itthon. Rétesliszt, omlós sütemények készítéséhez való liszt, teljes kiőrlésű liszt, búzadara a készlet. Melyik közelíthető leginkább a galuska készítéshez? Jól megbeszéltem magammal ott a spájzban, hogy bizony itt most forradalmi változtatásra van szükség az éhes vendégsereg gyomrának megtöltéséhez!

Nosza, akkor gyerünk, kipróbálom vegyesen, keverem a kétfajta lisztet, abból lészen a nokedlit! Lássuk, mit alkotok!

Hagyományok kicsit másként, megújítva: "rendes" liszt és a teljes kiőrlésű keveréke. Kezdetben kicsit furcsállottam a szín és állag kombinációt, aztán legnagyobb  meglepetésemre már a kavarása is egyre könnyebb lett!

A szaggatás pedig – igen, én még ilyen régimódi, deszkán késsel szaggatós fajta vagyok – szóval sokkal könnyebb és egyszerűbb, kevesebb macerával és ragaccsal járt! Még jó is, hogy másként csináltam, kevesebb mosogatás!

Miután játszi könnyedséggel készült a nokedli, közben még elmélkedtem is!

Mit csinált a coach a konyhában, főzés közben? Mit csinált volna – kérdezett! Magának tett fel jó kis hasbaszúrós kérdéseket!

Miért is a hagyományos, finomliszt megnevezés nálam a normális, a rendes liszt kategória?

Miért is ragaszkodom ahhoz, hogy a nokedlit a finomlisztből „köll csinyálni”- ahogyan azt anno a nagyikámtól tanultam?

Miért, miért, nyilván mert ezt szoktam meg!

Lehet változtatni? Merem másként csinálni a megszokottat?

Akarok kipróbálni valami mást?

Van bátorságom újítani, valamit, bármit?

És tényleg csak egy pici kísérletezés – próbáljam meg keverni a régit és a (számomra) újat – lássuk mi sül (apropó) mi fő ki ebből a kombóból? 

Jé, a végeredmény: csak a színe lett szokatlan, ízre, állagra még jobb is lett!

Lila, fehér, szimpla, dupla, rövid szárú, lefelé hajló, avagy hosszú, ég felé ágaskodó! 

Az orgona iránt ellenállhatatlan a vonzódásom! Amint meglátom a rügyeket, bicajos útvonalam egyértelműen az orgona lelőhelyek felé vezet! Illata fiatalságom emlékképeit hozza.

Vallomással tartozom: sétálós, kerékpáros tekergéseim során rendszeresen letörtem ágakat az út menti bokrokról, hoztam haza anyunak a panelba. Tudom, az orgona nem vázába való, egyáltalán nem bírja, hogy a lakás dísze legyen, elhervad, másnapra szomorúan lekornyad.

És mégis, minden évben nekem ez egy program! Kell, hogy orgona legyen a vázában az asztalon! Ha csak egy napig is, de érezzem az illatot, és anyuval beszélgessünk az illatával előcsalogatott közös emlékekről.

 A napokban valahogy nem találtam az út mentén leszakításra érdemes orgonákat. Láttam viszont egy gondozott kertből csábítóan kifelé nyúló, csodaszép, szimpla, nagy szirmú, mély lila virágokat. Bátorságom azonban nem lévén ahhoz, hogy leszakítsam! Mégis csak magánkertből kandikált kifelé, jogilag a tulajé a virág, szólalt meg szigorú, szabálykövető énem.

Mit is csináljak? Hogyan oldjam meg?

Nekem erről a bokorról kell hazavigyek orgonát, azt tudtam, tehát megoldás kell! Kitaláltam: arcátlan leszek, és kérek egy-két szálat. Becsöngettem, elsőként egy földszintes kutyus  jött üdvözölni, majd a háziasszony is elindult a kapu felé, mintha ismerősök lennénk, mosolygósan üdvözölt! Ahogy közelebb jött, érzékelte, hogy nem az vagyok, akire számított, de még mindig nagyon kedvesen mondta, hogy a jóga oktatóját várja, azt gondolta, ő érkezett meg! Ő a kapun belül, én az utcán, kerten kívül. Ezzel máris oldódott a feszkóm, mondtam, mi járatban vagyok, hogy szeretnék vásárolni néhány szál orgonát, a maholnap 89 éves anyukám kedvenc virága, és neki szeretném vinni. Természetesen, nem ingyé kérem, szeretnék fizetni érte!

Néni kérdezi: tényleg az  anyukájának viszi? Mondom, igen, persze!

Már nyitja is a kaput, menjek be, szedjek amennyit csak szeretnék, és vigyem az anyukámnak!  És nem kell fizetnem érte, hogy gondolom! Ő már úgyis csak a temetőbe tudja vinni az anyukája sírjára... Már éppen léptem volna be a kapun, ennél a mondatnál megállt a lábam, hirtelen valami végtelen csönd lett, megszűnt a külvilág zaja, tekintetünk találkozott, és mintha furcsa fény csillant volna meg mindkettőnk szemében...

Furcsa módon ez a három szál orgona a vázában több napig bírta, anyu kérte is, hogy fotózzam le, mert ő ilyen különleges nagy szirmú orgonát régen látott! 

Kibotorkál, vizet iszik, kávéért  (halkan) kiált. A rendszerem követeli, hang nélkül az üzemi hőmérséklet eléréséhez  - értsd, a működés megkezdéséhez - a fűtőanyagot. Reggeli kómás rutin.

Megszokott, ezerszer ismételt mozdulatok. Átlagos karanténos reggel, a szokásosnál is elmélkedőbb, mondhatnám filozofikusabb pillanatomban elmerengtem: hogyan lesz az a bögre kávé a valóságom, itt és most? Mi minden, kell ahhoz, hogy a reggeli rutinom nélkülözhetetlen kelléke legyen?

Kihangosított kiborulós...

Hogy vagy? Sz...rul, de büszkén. Mit csinálsz most, hogy nem jársz dolgozni?

Kezdetben tízen voltak, pirosak, tartósan csillogóak. Aztán a karanténes hetek múlásával ketten elfáradtak, elengedték magukat, eltörtek, csúnyácskák lettek.

Elkezdődött a változás, az átalakulás. A kezemen. Is. És a lelkemben. Addig piszkáltam, amíg sorra letéptem, mármint a tartós lakkot. Az arány napról napra változott: még a pirosak voltak túlsúlyban, nyolc:kettő, majd hat:négy - még mindig a színesek, az erősítettek, a csillogóak voltak többen.

Aztán megfordult az arány: a natúr vette át a vezetést a mű felett!

És akkor megláttam alatta a természetes, elvékonyodott, eredeti körmöm. Jé, de régen láttalak már ilyen közelről - méláztam! Igazából fogalmam sincs, mióta mű a körmöm, tény, hogy szerettem, mert praktikus, szép, és erős. Volt. A természetest eltakartam, befedtem a műanyaggal. Tartósítottam, átmenetileg, úgy három-négy hétre, pusztán praktikussági okokból, hogy például jobban bírja a gazolást.

Mindig fontos (volt) számomra, hogy a kezem ápolt legyen, a körmeim kifogástalan, formázott, színes, fényes, gondozott és tökéletes állapotban legyenek.

Fontos? Igen, és sürgős is lenne, lett volna rendbe hozatni, normál létezésben. Ám a karanténos hetek megváltozott értékrendű mindennapjaiban van fontosabb, és sürgősebb megoldandó feladat. Ma például, hogy még reggel kilenc előtt bevásároljak! 

A kezeimnél maradva, ahogy szemléltem a festék nélküli ujjaimat, eszméltem rá, hogy, a gyűrűimet mióta nem húztam fel az ujjaimra! Pedig ez is fontos, volt. Manapság sokkal előrébb való, hogy a sok fertőtlenítéstől a bőrömet a szokásosnál is gyakrabban kenjem, tápláljam krémmel. Mennyire megváltoztak a prioritások!

Pedig még csak a negyedik hétnél tartunk...  

Az első sokk hatás után az elfogadás szakasza. Na, jó, ez van, akkor nézzük, mit lehet ebből kihozni.

Miért is lesz jó számomra a karantén?